Már megint rólunk.

Amióta a nagy beszélgetések lezajlottak, tökjól megvoltunk. Amíg betegen itthon volt, kifejezetten jól alakultak a család dolgai. Talán ezért is volt beteg, de ez más téma. Sokat lehetett a lányával, játszottak, örömködtek... és látta a kicsi fejlődését. És nekünk is volt időnk egymásra; jó feleségként gondoskodtam róla, kényeztettem, minden nap fincsiseket főztem neki (ez nagy dolog ám:)... és mert tényleg szarul érezte magát, fel sem merült bennem, hogy szexelnünk kéne. Annak ellenére nem, hogy korábban az én havibajom miatt nem volt semmi...

Én azt hittem, minden oké. Ő az a fajta férfi, aki sokáig nem mondja ki, mi a baja, sőt, igyekszik nem mutatni. Aztán meg besokall, és idióta célózgatásokkal bombázza az embert, amiknél csak azt érezni, hogy valami baja van, de azt nem, hogy mi az. Én meg az ellenkezője vagyok: mikor valami nem tetszik, azt megmondom. A megjegyzéseket eleinte teszem, mert hátha meglesz a hatása, és változik valami. Aztán ha nem, akkor abbahygom az izélgetést - ha már a férjemről van szó: nem tudom, és nem is akarom rákényszeríteni semmire, úgyhogy jobb híján beletörődök a helyzetbe, elfogadom őt úgy, ahogy van.
Épp emiatt a különbözőség miatt állok értetlenül a beszólásai előtt. Fogalmam sincs, hogy igazából mi a baja. Kérdezem, de nem mondja. De érzem, hogy valami miatt feszült, talán kifejezetten mérges rám. És nem kezel nőként. Mostanában nem csak nem szeretkezünk, de nem is szexelünk. És igen, úgy érzem, hogy önző. Annyira el van foglalva a saját sérelmével, hogy közben észre sem veszi, hogy én sem vagyok boldog. és hogy a saját előítéletei miatt helyből kettétöri a változtatási kísérleteimet.

Ragyogóan megbeszéltük, hogy több közös program kéne, meg hogy többet kellene kettesben lennünk. De ő hétköznap napközben dolgozik, mire hazajön fáradt, és csak azt szeretné, hogy körülugráljam. Eleve nincs kedve sehova menni, de amúgy is esélytelen lenne, mert nagymamára olyankor már nem lehet számítani, hivatásos pesztráról meg hallani sem akar. Egyedül az én barátnőm, és az anyum vállalna egy-egy estét, de azt előre le kell szervezni, az neki meg sosem jó. Jellemzően fél órával a program előtt jelenti ki, hogy neki most semmi kedve. (de ne aggódjak, eljön velem, ha már megbeszéltük, és nagyon akarom. Aztán érezzem magam jól.) Hétvégén meg mindig ezer más program van, neki hobbi, meló, nekem hobbi jó esetben, de ha véletlenül együtt lehetnénk nyugiban, akkor kitalálja, hogy menjünk családját látogatni. Persze, jogos, erre mindre szükség van... ezért is telik az idő úgy, hogy megbeszéltük, hogy többet leszünk együtt, de mégsem, egy perccel sem.
A feszültség viszont nő.

Ezer éve kértem (konkrétan évekkel ezelőtt), hogy menjünk el néha színházba, vagy egy-egy kiállításra. HOgy legyenek kulturprogramjaink. Hogy néha csípjük ki magunkat. HOgy néha menjünk el romantikázni... mutassa meg a várost. Kapásból jött a válasz, hogy szerinte is, az jó lenne, és csináljuk! Azóta csináljuk. Néha újra feldobom a témát, és mindig helyesel... aztán semmi. Tavaly nyáron (bő egy évvel a kérés után) egy kellemes férfiismerősömmel kimentem a plakátkiállításra. A férfit ismeri ő is, tudja, hogy soha nem volt, és nem is lesz köztünk semmi... vérig sértődött. Mert miért nem vele megyek. Az ég szerelmére, én akarok! De csak a duma nem elégít ki. EBben sem. Meg az sem elég, mikor egy hónapig csak mondja, hogy megcsinálja a zuhanyt... meg az sem, mikor arról beszél, hogy valahogy mostanában nem szexelünk, nem is tudja miért, talán nem jól jönnek ki a dolgaink. De csinálni valamit?! Azt nem, mert ő dolgozik, és fáradt.

Ha hívok egy szerelőt, vérig sértődik. Ha olyankor szexelnék mással, amikor vele már jóideje nem, akkor kiakadna.

Nem mondom, hogy örömmel, de rég elfogadtam, hogy nem egy barkácsfenomén, hogy vele a hétköznapok izgalom-,  program- és szexmentesek, és abba is beletörődtem, hogy nem ő az, akivel színházazni fogok. nem izélgetem, és nem is haragszom rá ezekért. Így is szeretem. De attól az én igényem még megmaradt ezekre.
Ráadásul ha én el tudom fogadni az ő (én szememben vett - ilyen van magyarul?) hiányosságait, és nem izélgetem, ő miért nem képes ugyanerre? Nem vagyok hibátlan, persze. De az akkor is kiborít, ha a férjem, akivel évek óta együtt élünk, és aki már akkor is tisztában volt az összes rossz tulajdonságommal, amikor megkérte a kezem, izélget ezek miatt.

Biztos lehetne sok dolgon változtatni, de hogy nem így, az biztos.